Iza színházban járt - Virginia és Sylvia
hétfő, 19 november 2018 19:35

Virginia és Sylvia

Értékelés:
(47 szavazat)

(Feledi Project: Hullámok - 2018. november 13.-i előadás /  Örkény Színház – Sylvia Plath: Az üvegbúra – 2018. november 15.-i előadás)



“Virginia Woolf helps.
Her novels make mine possible.”
    (Sylvia Plath)

Sok a hasonlóság Virginia Woolf és Sylvia Plath életútja között, mégis bárgyúság lenne összemosni munkáságukat, sorsukat. Modernista, vallásos írók, akik nőként nőkről írtak, bátran használva új irodalmi formát, kísérleti prózát, szinte úttörőként. A Feledi Project Woolf Hullámok, az Örkény Színház Plath Az üvegbúra című kötetéről gondolta úgy, dolga van vele. Mert üzenetük van a ma emberének a lelki kiúttalanságról, a világtól való elszigetelődésről. Vajon miért is?    

Persze nem „készültem” a Feledi-estre, így már előadás közben, a zenei montázsban lévő szövegből – az ott elhangzó nevekből - kezdett derengeni, hogy ez a Hullámok, az a Hullámok. Virginia Woolf regénye. A kötetben hat szereplő beszél, mintha magában: Bemard, Susan, Rhoda, Neville, Jinny és Louis. Az ő életüket követhetjük nyomon gyermekéveiktől a középkorúvá válásig, párhuzamosan. Woolf szerint minden ember kettős életet él: egyet a világhoz igazítva, egyet magában, szüntelen – lelki - áramlások között. Az írónő hitte, életünk minden percében benne van jelenünk, múltunk és a jövőnk.

Feledi János történetmesélése Woolf e tételét pontosan adta vissza. A hat táncos (Horváth Zita, Hoffmann Luca, Safranka-Peti Zsófia, Csizmadia Tamás, Frigy Ádám és Taba Benjamin) saját kis mikrovilágában, még csoportban is mintha külön-külön, csak egymás mellett mozgott a színpadon. Végig hangsúlyos maradt az én magába zárkózása, védekezése minden ellen. Az életutak (barátságokban, szerelmekben, egyéb társas kapcsolatokban) néha összefonódtak, de törvényszerűen mindig szétváltak. A társas lét csak időleges volt.   

Az előadás hangulatát leginkább a magány érzése lengte át. A világban való egyedülállás, mint élethelyzet minden emberből törvényszerűen felszínre hozza a dacot, a keménységet minden más, rajta kívül állóval szemben. Feledi színpadán nem az olykor jóleső, időleges egyedüllét jelent meg - ami néha ugyancsak kell -, hanem a kilátástalan magány, a mindentől és mindenkitől való önkéntes vagy kényszerű elszigetelődés. A szereplők (táncosok) akkor is magányosnak tűntek, ha éppen összekapaszkodtak is. Valóban egy órányi humán-flow volt a színpadon. Nem összetartozás, csak párhuzamban haladás. Végül minden szereplő József Attila sorait teljesítette be sorsával: „az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.”

Feledi János koreográfiája számomra sok újat mutatott. Elfojtotta a táncosok feltörő érzelmeit, a szereplők magukból hozzáadott spontán emberi gesztusait. Művészei mintha faarccal léteztek a színpadon, csak a testek dolgoztak, csúcsra járatva. Látványos koreográfiai elem volt a vállon gyertyában átfordulás, egyesével, majd csoportban, mintha valódi hullámzást mutatva. Újdonság volt – számomra -, a szorosan egymás mellé záró négy táncos könyék-újbegy vonalban érintkező, egymásba hullámzó karmozgása is. Íves, mindig változó végtelenjelet mintáztak ezzel, ismétlődő mozdulatokkal. Tán fél tucatszor, ha nem többször, egymás után újra és újra. A mozgás abszolút harmóniája miatt mégsem jöttem rá, mikor indul, és mikor fordul vissza éppen az elindított mozdulatsor. Újnak tűnő, impozáns elem volt, ugyancsak négy táncos mozgatásával, azok összefonódó alkarjai alatt való újra és újra átbújás vagy éppen az egymás hátán való átfordulás. Érdekes, hogy az összes fellépő közül a legtörékenyebbnek tűnő táncos volt a „tartó” ember, az átforgások alapja, hátán görgetve társait. Horváth Zita – mert róla van szó – másképp is kiemelkedett a hatosból, nemcsak untermannként. A koreográfus az ő testét szinte fedetlenül hagyta (táncos alsó-és felsőruhában), míg a többiek szigorúan hosszú (ujjú) felsőben és nadrágban léptek fel. Külön szólót kapott a balett-táncosnő, aki saját testének izmaival mutatta meg karaktere egyéni, belső áramlását, viszonyát a külvilághoz. A szorongást, a menekülést, végül a begubózást az egyedüllétbe. Lehet emiatt volt ő a csoporttámaszték. Hisz szembenézett a külvilággal, majd elég erő volt benne annak elutasításhoz, inkább az önként vállalt egyedülléthez vagy magányhoz. 

Megkockáztatom, hogy Feledi most improvizatív elemeket is használt vagy erre kérte táncosait. Ehhez izgalmas alapot adott az általa tervezett látvány-elem, a színpad hátterében lévő, sok száz nylonzacskóból képzett mintha tengerhullám, amit az előadás felénél a táncosok bontottak szét, túrták/rúgták foszlányokká azt mozgásukkal. 

Lehet, a produkciót nézve még munkált bennem Feledi János utóbbi bemutatója, az Orfeusz, annak káprázatos show-hatása is. De az az előadás, még valós tragikus vége ellenére is játékosabb, könnyedebb volt. A Hullámok produkció kifejezetten sötét, belső időutazás. Feledinél nem volt mismásolás a témáról, semmi kis rózsaszínes feloldozás, hogy mégis lenne remény.   

Persze Woolf mentális betegséggel küzdött, depresszióval, akár az ugyancsak tudatfolyam írói technikát alkalmazó Plath, aki bipoláris zavarral (mániás depresszióval) élt. Mindkettőjük írásaiban hangsúlyos, jól nyomon követhető a (lelki) betegség.

Az Örkény Színház két nappal később látott előadása, Plath Az üvegbúra című regénye színpadi változatában ezt Kálmán Eszter fekete/fehér csempés fürdőszoba és/vagy kórházi teremre emlékeztető díszlete már a kezdéskor egyértelművé tette. A főhősnő, Esther életútja igen rímelt Woolf külvilágot kizárni igyekvő szereplői magatartásmintáira. A lány főidőtöltése, a már a lábujjának is elviselhetetlen forró vizes kádfürdő, s ennek bódulatában a plafon repedéseinek elemzése. Hiába mutat számára menekülést az élet - egy nagyvárosi magazin novella-pályázatának nyerteseként kitörési pontot egy gyakornoki állást -, Esther nem képes élni ezzel. Visszatér anyja vidéki házába, ahol egy öngyilkossági kísérletben találja meg élete rendbe tételének egyetlen lehetőségét, amit persze elmegyógyintézeti kezelés követ.  

Esther szerepében Zsigmond Emőke, egyszerre kint és bent a történetben. Narrálja Plath regényének cselekményét, de játssza is a főhősnő szerepét. Leheletfinom, líraian érzéki, zavarodott, rebbenő. Érettebb pályatársait is lekörözve flörtöl a közönséggel, az első öt percben Esther mellé állítva a publikumot. Még hajának is játéka van. Grace Kellyt idéző, high society-s frizurája a karakter lelki állapotának beszűkülésével változik. Az előadás végére már-már Bellatrix Lestrange frizuráját formázza, aki ugye Halálfaló volt. A kislányosan bájos Zsigmondi, olyan átalakuláson megy át az előadás során, hogy annak végére elveszíti az alapból meglévő - szinte - babaszépségét. Nagyon átgondolt, láthatóan belül is megélt alakítás ez tőle, helyet szorítva az erős én, majd a beteg, sebzett én megmutatásának is.

Partnerei: Kókai Tünde és Dóra Béla, többes mellékszerepben. Dóra Bélának - a regény alapján is - most kevesebb jutott, inkább a lányok első osztályú untermannja, az ő hangsúlyosabb karaktereinek kibontását szolgálja az előadásban. Leginkább Buddy, a tüdőbeteg iskolatárs az ő főalakja, aki majdnem megválthatná Esthert, bevezetve a lányt egy unalmas, polgári életbe. Kókai minden mellékes figurájából képes volt mintha főkaraktert formálni. Segítségül hívta ehhez arcának minden rezdülését, mimikáját, gesztusait. Kókai – az Esther életében feltűnő - összes női alakot teljesre játszotta: a New York-i főszerkesztőnőt, az elektrosokk kezelést elrendelő, s ezzel a végső kegyelemdöfést adó pszichiáternőt, az aggódó anyát, az elmegyógyintézetben fellelt barátnőt, Joant is. A színésznő számomra most mutatta meg igazán tehetségét. Testtartással, szeme villanásával képes volt fél percben megmutatni az éppen játszott figura teljes esszenciáját. Ha Zsigmondi alakítását átgondoltnak ítéltem, Kókai remek.

Szinte táncszínházi hatást adott az előadásnak az állandó mozgás, a díszletfalon való mászás, lógás, az átbillenések és gurulások az állandóan mozgó és változó színpadi alapzaton. Widder Kristóf rendező nagy tempót diktált a színészeinek. Feledi Jánoshoz hasonlóan, mozgásprodukciót koreografált. A szereplők fizikai erőfeszítésre „kényszerültek”, nemcsak lelkük, intellektusuk, de testük minden izma is keményen dolgozott a 90 perc alatt. Nagyban fokozta az előadás hatását a három színész tökéletes, egymásra figyelő játéka, 101 %-os koncentrációja. A produkció puszta nézése is lefárasztotta a közönséget, lelkileg, testileg egyaránt.

Plath fejével a gázsütőben, Woolf önnön magát vízbe fojtva végezte. Amíg eddig jutottak, az társas egyedüllét, a gyilkos belső magány minden fázisát megélték. Szomorú, hogy sok-sok évtizeddel haláluk után, sorsuk példázata aktuálisabb, mint valaha. Nem a Szex és New York mindig vicces fordulatait éli a világ, a trendi szingliség mintájával. Lassan a népesség fele – ezért vagy azért - egyedül él, de ha nem is él egyedül, magányosnak érzi magát. Nem kell ehhez lelki, mentális betegség sem. Sok ember érzi úgy a felgyorsult időben, kitették egy úszó jégtáblára, sorsára hagyva őt. Plath úgy tartotta Woolf segített neki, írásai nyitották meg előtte is az utat. A két írónő - közösen - a ma emberének segíthet, megtanítva, hogy ne csak alkalmankénti párhuzamos hullámzásokat éljünk meg, hanem tartós „együtthullámzást”.   

(Horváth Judit felvétele, az Üvegburák előadásról.)

Megjelent: 2499 alkalommal