A darabban az fedezhet fel önmagától, önmagának mélységet, aki maga, családja meg-és átélte a rendszerváltoztatás éveit. Aki a 90-es években már felfogta Magyarország javainak első széttépését a többségében semmiből jött „új urak” serege által, a privatizáció és kárpótlás jelszava alatt. Akik ebből kimaradtak, azoknak élethosszig tartó munka jutott. A Fidesz immáron negyedik kormányzati ciklusa alatt másra tanította meg a magyar nemzetet, szintet lépett, nincs küzdelem, ökölharc, eredeti tőkefelhalmozás, ennek nincs tere, csak egy nagyon szűk kör „kárpótolhatja” magát, ki tudja miért is.
Kerékgyártó darabja az ezredforduló körül indul, felölelve az azt követő közel 25 évet, de nem merül le a közelmúlt gazdasági-társadalmi eseményei mélyére, csak karcolgatja a felszínét. Ez a keret, a hangsúly az emberi kapcsolatok drámáján nyugszik, amint a silányabb utódok elveszik az ebül szerzett koncot, apjuk életművét: a vállalatát.
A darab főhőse, Király Ferenc jókor volt jó helyen, a ’90-es években megkaparintott a privatizáció során egy állami vállalatot, milliárdos lett. Maga még valamiképpen harcolt, sőt ökölharcolt, azt vallja, az ellenféllel szembe kell menni, a szemébe kell nézni. Két fia, András és Zoltán gyenge, beleszülettek a pénzbe, és olyan izzadtságszagú lenne nekik a piacon harcolni, amikor lehet mutyizgatni is, így fenntartva az örökölt jólétet. Apjuk révén, születésük jogán kerültek a gazdasági elitbe, ott pedig közbeszerzési pályázatokon - legtöbbször csak formális, „vatta” pályázóként - csurran-cseppen az ellenfelektől, talán néha nyernek is egy-egy tendert. Apa és fiai kétféle természet, mintha nem is egy vérből lennének. A Király-család sorsa a gének bosszúja. Király Ferenc egy könyörtelen, kiszámíthatatlan, de valamiképp nemes vad, fiai ugyancsak könyörtelenek, de nagyon is kiszámíthatók, és már csak hiénák. A birodalom biztosan szétesik az acsarkodó, sunyi utódók által.
Ez így sem megírva, sem az előadásban következetesen kijátszva nincs, a téma ellenére felszínes a textúra, inkább intellektusból kell hozzátenni, következtetni. Ha a néző fantáziátlanabb, azt hiheti vígjáték ez, elvégre vannak dalbetétek, és az emberi test anyagcsere és fajfenntartási folyamatainak gyakori, árnyalt felemlegetése.
A családfőt, Király Ferencet Mészáros Máté alakítja, aki sem habitusában, orgánumában, megjelenésében nem hősi karakter, ahogy kora is alatta van a darab során nyolcvanas éveibe járó főhősnek, és mégis, egy Bessenyei-féle dúvad a szerepben, megmutatja robusztus tehetségét. Fölülvizsgálhatta a szerepformáláshoz az elmúlt 25 évet, a való életet viszi színpadra. Ha átböngésszük a ’90-es évek gazdasági sikergyárosait, pontosan hozza a markereket viselkedésben, modorban. Gyors és nagy pénz – sokszor - műveltség, szervezetépítő tudás hiányában, jelentős gazdasági hatalom fékek nélkül, egyenes út a gyors csömör felé. Király Ference csupa nyugtalanság, idegesség, fölényesség, itt-ott bunkóság, egy rendszerváltó újgazdag árnyalt képe. Miután 25 évet ölel fel az előadás, váltani kell az ereje teljében lévő férfi, és élete végére egy szociális otthon többágyas szobájában magányosan, elmenő férfialak között, amit sikerrel teljesít. Király a privát életben elszámította magát, rosszul mérte fel saját házát, fiai aljas eszközökkel kijátsszák és kisemmizik, a milliárdos vagyonért cserébe sem szánják meg, és nem bocsátanak meg semmit leckéztetéseiből. Ahogy megvan a vezetői szék, kidobják lakásából, elveszik sorfőrjét, bankkártyáját, nem fizetik magánotthonát. Mészáros azt is eljátssza, hogy a férfi ezt megérdemli, ellenfelein erővel átlépett, fiait minden alkalommal lealázta, feleségeiket szeretőivé tette. Emberi gyengeségei, a hiúság és önteltség miatt tudják utódai lépre csalni. A hajdani ökölharcos amúgy nem adja magát könnyen, még üt egy nagyot, ezzel átkozottá téve fiai éltét, de ez már csak szépségflastrom, elbukik. Mészáros szépen játssza, ahogy teste, szelleme fokról fokra feladja, ráadásul ide-oda ugrálva az életkorok, így az érzelmi-érzelmi állapotok között. A színész - talán - pályája egri szakasza óta nem kapott ilyen fajsúlyos feladatot. Kár, hogy csak Orlai Tibor bízik benne annyira, hogy egy kortárs dráma sikerét a vállaira helyezze.
A két fiú, Zoli és András szerepében Csonka András és Schruff Milán két gyenge nímand, akiknek kevesen adnák át birodalmukat. Mindent saját képességük, jellemük szerint intéznek, célba érni az üzleti és a privát szférában is csak svindlivel tudnak. Magukhoz méltó, tékozló, nulla önteljesítményű feleségeket választanak (Járó Zsuzsa és Ullmann Mónika), akiket csalnak, s akiknek a neve kuss a családban, Nem nagyon érdemelnének mást, hisz a jólétért cserébe bevállalják ezt, gond nélkül elszórakoztatják apósukat is bármi mód. Amúgy persze megkeseredettek és intrikusak, felszínesek és mohók. Mészáros Máté teljesítményéhez mérhető alakítást nem látunk tőlük, inkább markíroznak, gesztusaik hangosak és harsányak, ami néha átbillen közönségesbe. Tény, a karaktereik ellenszenvesek, és koránt sincs akkora terük a darabban, mint a családfőnek, egy-egy szituációt a színészeknek és a rendezőnek kéne hús-vérré gyúrni. Talán Csonka András tartogat némi meglepetést, amikor eljátssza, hogy megretten saját árulásától, felébred benne pár percre a lelkiismeret.
A fiúk cégmegszerző hadjáratához felbérlik Pataki Ferenc által alakított Kézdi Pétert, akit személyi titkárának ajánlanak, hogy jelenthessen nekik apjuk üzleti lépéseiről. A férfi persze kettős ügynökké válik, és a sors fintora, hogy az idegen kevésbé árulja el Király Ferencet saját véreinél. Ugyan Kézdi nem vér a véréből, mégis hálás Királynak azért, hogy volt mellette pár jó éve. Amíg a vezetőkké vált fiúk ki nem csinálják az üzleti életben, fizeti magánotthonát, születésnapján felköszönti, halála percében mellette van. Pataki képes kis sejtelmes aurát teremteni Kézdi Péter figurájának, már-már Aspergerre utaló viselkedésmóddal, spontán emberi gesztusokkal, megkeseredett bölcsességgel. Visszafogott, csendes játékmódja jól érvényesül a többiek harsánysága mellett.
Kell a kortárs dráma, főleg az ilyen, amely lehetne társadalmi látletet, mint Örkény Pistije, Spiró Kvartettje, Schwajda A szent családja, Egressy Zoltán Portugálja. Kerékgyártó új darabja ezt nem hozza, inkább felszínes "zeitstück", családi üggyé egyszerűsíti azt, ami súlyos társadalmi következményekkel járt, nem sikerült a közelmúlt hétköznapi valóságát naturális voltában megmutatni, a darab egy 21. századi Lear-parafrázis. (A ’90-es évek privatizációja, a NER gazdasági működése talán önmagában is megérne egy-egy darabot.)
Máté Gábor erőteljesebb rendezői fellépése Király Ferenc alakjához és Mészáros Máté alakításához húzhatta volna a többieket, hisz színészként képesek lennének erre. Sok a darabban a repetitív jelenet - számos Király Ferenc születésnapot, öregek otthonbéli jelenetet látunk–, egy részbe tömörítve hatásosabb lenne. A történetben sok az időben való ugrás, amihez nem lehet talán fantáziadúsabb díszletet kitalálni mint, amit Zöldi Z. Gergely kiötlött, egyetlen központi díszletelem, amely hol egy megalomán vezető íróasztala, hol ággyá nyitják.
Mindezzel együtt, a pandémia óta – gondolatiságában és talán megvalósításában is – ez a legjobb új magyar dráma, amit láttam. Azt mindenképpen a rendező – egyben volt főiskolai osztályfőnök -, Máté Gábor érdeme, hogy Mészáros Mátéban látta Király Ferenc alakját, és Orlai Produkciós Irodáé, hogy bevállalta a színrevitelt.
