1907 tavaszán Strindberg négy drámát írt az általa alapított Stockholmi Intim Színház számára, amelyet Max Reinhardt - nem lehet elégszer alakját felidézni - által teremtett kammerspiele-nek címkézett fel. E darabok központi eleme a szereplők életében fellépő válság feltárása, lassú, felidéző színészi játékkal és szomorú véggel. A baljós légkört nem a látvány, hanem a játszók teremtik meg, mert jellemzően mindennapi környezetben, egy helyen játszódik a cselekmény rövid időt felölelve. Ezek egyike volt A pelikán, egy nagyon fekete családtörténet az elfojtott indulatokról.
Strindberg darabjának fókuszában egy örökösödési vita áll, központi kérdés a pénz megszerzése, minden családtag keselyű módjára kering a várt – valójában nem létező - örökség körül. Egy funkcionális családban a családfő halála után a hátramaradottak összetartanak, az anya, gyerek(ek), menyek, vejek, és a cselédség is. Bár nem ismertem korábban a darabot, mégis biztos vagyok benne, hogy Hárs Anna dramaturg sokat tett azért, hogy a jó százévvel korábban íródott dialógusok maiként szóljanak a színpadon.
A darabbéli családban a szeretet és a közös gyász helyett a bosszúvágy és az alakoskodás üti fel a fejét, mert a családtagok gonoszak vagy mások gonoszságától szenvedő emberek, akik saját korlátaik és szokásaik poklában rekedtek. Eljön egy pillanat, amikor mindenki megtöri a csendet, és egy görög sorstragédia stílusában napvilágra kerül az igazság. Az anya elhanyagolta a gyermekeit, azok állandóan éheztek és fáztak, ám maga titokban mindig is lakmározott, és nem vetette meg a testi örömöket sem. Csalta a férjét, és elszerette lánya férjét is. Mindenki sérült a családban, megnyomorított és megszomorított emberek, akik ha szerelemről, örökségről vagy elszenvedett fájdalmakról van szó ösztönlények, a hozzájuk közelállóknak is hazudnak és manipulálni próbálják őket.
A Radnóti színpada tökéletes Strindberg intim színházához, a színészek közel vannak a közönséghez. A díszlettervező, Izsák Lili tökéletes keretet teremtett a játékhoz. A tér expresszívitást ad az előadásnak, egyben brutális fizikalitást. A családtagok totálisan beszorítottak a lakásba, csak a natúr színpadtér kopott-fekete, üres falait látjuk, a személyes tereket csak sejtjük, de azok mintha egymásba érnének, hisz nincsenek ajtók, csak egy bejárati ajtó. Szinte érezzük a ködként megtelepedett magányt, az irigy másik után leskelődést a sötét sarkokból. Egyetlen díszletelem egy hatalmas disznót formázó narancssárga kanapé, minden szereplő abba süpped bele, ha magánszférára vágyik, és azon halt meg a családfő. A négy családtag személyiségének teljességét szolgálják a jelmezek (Ignjatovic Kristina), a ’70-es évek divatja szerint. Az egyetlen normális öltözetet az anya viseli, plisszéaljú, magasan zárt sötét, fáradtrózsaszín ruha gyöngysorral, hozzá lágyan omló félhosszú haj. Makulátlan külső, NŐ. A fia atlétában és mackónadrágban, hatalmas szemüvegben, még egyetemista, de már kopaszodik, amit hosszú hajjal álcáz, akár Dexter. A lánya kötényruhában, vastag harisnyában és ormótlan szandálban, amelyek pasztellszíneik ellenére is egy jelentéktelen szürke egeret csinálnak belőle. A vej püspök lila vastag kordöltönyben, műbőr dzsekiben, ő is olyan, akár egy perverz sorozatgyilkos, csak a fiúnál lényegesen masszívabb, már kiforrott, veszélyes még az alapzata is.
Tóth Ildikó a darab elején - mielőtt egyetlen szó is elhangzana - bűvkörébe vonja a közönséget, hosszú perceken át, szemkontaktus nélkül némán játszik a nézőtérnek. Az első pillanattól koncentráltan, elementáris erővel formál meg egy szörnyeteget, egy vonzó és rettentő pelikánanyát, aki hiszi, hogy „fiókáit” saját vérével táplálja, önnön húsából, holott kiszívja a vérüket is. A külsőjében líraian puha és vibráló, szinte pompázik a pusztulatot árasztó fekete térben, közben árad belőle a hazugság és a felsőbbrendű sérthetetlenség tudata. Játéka romlott-édes illatként tölti be a színpadot. Érett, kifinomult színészi eszközökkel váltogatja egy méhkirálynő önteltségét egy elkeseredett nő tragikumával. Hervadó, hisztérikus, ördögi és a benne élő pusztításvágy önmagát is elpusztítja. Egyszerre anya, férjgyilkos feleség, szerető, cselszövő, áldozat, és saját képzeletében egy mártír. Nagyon pontosan ábrázolja az energia- és lélekvámpír emberek pszichikai jegyeit. Parádés megoldás, ahogy a hazugságai előtt önkéntelenül – egyben előre elárulva magát - a hajába túr, hátra simítja vagy felfogja egy-egy hajtincsét. Tóth Ildikó Elise-ében ott van Claire Zahanassian, Blanche, Mása karaktereinek minden jó és rossz személyiségjegye, és újabb hosszanható alakítást hoz. Egy jelentős színésznő pályaösszegző örömjátéka, magának és a közönségének
Lánya, Gerda szerepében Sodró Eliza jelentéktelen, törékeny, gyermeki, még nem nő, és anyjának hála már sohasem lesz az. Elise példás kis szörnyetege, az önreprodukció képessége nélkül. Alakítása szép pillanata, amikor önmagának bevallja, amit valójában az első perctől tud, hogy anyja saját szeretőjéhez adta feleségül, és még a menyasszonytáncát is elvette. Ahogy azok a percei is, amikor Gerda a tudatlanságba és gyanútlanságba menekülése páncélját megtöri, mert rájön, hogy anyjától való menekülése a házasságba egy még sötétebb verembe vezette, ahonnét már valóban nincs hova menekülnie. Átgondolt alakítás, amely véletlenül sincs útjában partnerei „nagy” játékának.
A fiú, Fredrik szerepében Major Erik szinte hamleti figurának tűnik, ahogy genetikai kódjának örökségét beteljesíti családjában. Egész életében megnyomorította anyja uralma, éhezett, fázott, szenvedett a szeretetlenségtől, családi magányban személyisége kis sem fejlődhetett. A gyermeklétből egy jelentéktelen, puhány antiférfivá nőtte ki magát, aki nem tud még lázadni sem, inkább az alkoholizmusba menekült, majd húga segítségével a közös pusztulásba. Erőteljesen megformált karakter, a szerep végleteit, apró rezzenéseit is apróra kidolgozva.
A férfi Axel a darabban, aki Elise veje, egyben szeretője, és látszólag a nő által mozgatott érzéki haszonállat. Csakhogy Axel vágyik legjobban az örökségre, a pénzre, amelynek érdekében ugyanolyan gátlástalanul manipulál és kihasznál, akár Elise. Csak míg a nő ad a külső látszatra, addig Axel nem. Durva, darabos, közönséges és erőszakos, egy karlendítéssel eldobja a nőt, amikor már nincs hasznára. A hős főszakos Bányai Kelemen Barna m.v. kellemes meglepetés az előadásban. Kicsit testidegen a Radnóti társulatában és annak játékstílusában is, ami némi kívülállást ad neki, és teljessé teszi a szerepformálását, ami azért annyira nem terheli meg.
Ördög Tamás Strindberg művének egy merész, egyben kemény olvasatát tárja elénk, következetesen – és bármilyen furcsán hangzik is – a téma ellenére könnyeden. Erősen épít a vizualitásra és fizikalitásra, nem ítéli meg Strindberg karaktereit, de nem is áll melléjük. Artikuláltan kimond egy érvényes olvasatot. Méltó mód fejezi be produkciójával a Radnóti remek évadát.
Fotó: Dömölky Dániel
